Tea with Adri

„Miért akarna bárki is látni engem egy filmben? Nem tudom hogy kell színészkedni, nem is értem miért csinálom?!“ – gondolnád, hogy ezeket a gondolatokat a sok kritikus által minden idők egyik legkiemelkedőbb színésznőjének tartott Meryl Streep mondta?

Érezted már hasonlóan magad? Érezted már értéktelennek magad és a munkádat? Esetleg azt, hogy megtéveszted a környezeted és előbb utóbb le is fogsz bukni? Félsz attól, hogy csak a szerencsének köszönheted a sikereidet, de hamarosan rájönnek majd, hogy csaló vagy? Nos, nem vagy az. A „betegséged” neve: imposztor-szindróma.

A szindróma, ami nem betegség 

Érezted már valaha, hogy a sikered csak valamilyen sikeres és ritka csillag-együttállás miatt történhetett? Esetleg, amikor elérsz valamit, elbagatellizálod, mondván, ha én képes voltam rá, bárki képes rá? Ezer pozitív visszajelzés sem győz meg róla, hogy jó vagy abban, amit csinálsz, de egy kevésbé pozitív azonnal összetör lelkileg? És persze minden egyes alkalommal úgy érzed, egyszer úgyis jön valaki, aki lerántja a leplet és megmutatja a világnak ki is vagy „valójában”? Amikor arra gondolsz, amit eddig elértél, úgy véled még mindig nem vagy elég képzett/tehetséges/tapasztalt?

Ha magadra ismertél a fentiekben, szeretnélek megnyugtatni, nem vagy egyedül. Azok körébe tartozol, akik sikereik ellenére csalónak hiszik magukat.. Üdvözöllek az imposztor-szindróma világában.

Imposztor jelentése csaló, szélhámos. A "betegség" azonban nem a „csalóság”, hanem annak beképzelése – önmagunk le-, illetve alul értékelése. Noha az igazság általában pont az ellenkezője: az imposztor-szindrómások nagy része éppen hogy kiemelkedően tehetséges, nagy tudású és képzett. És főleg nő. Ebben szenved például Meryl Streep, Kate Winslet és Emma Watson is. Tehetségtelen csalók lennének? Természetesen nem!

Az emberi természet velejárója, hogy néha bizony úgy érezzük, nem vagyunk képesek valamire, vagy egy adott cél elérése érdekében többet vállaltunk, mint amit elbírunk. Az imposztor-szindróma esetében azonban többről van ennél szó.

A szindrómát először 1978-ban két pszichológusnő Pauline Rose Clance és Suzanne Imes írta le, olyan személy jellemzőjeként, aki úgy érzi, sokkal többre vállalkozik, mint amennyit a képességei lehetővé tennének: munkáját feleslegesnek és értéktelennek éli meg, azt gondolja, azzal jut egyre feljebb és feljebb, hogy közben másokat átver. És hogy miért? A tökéletesség iránti vágyból, hiszen számára minden apró hiba is végzetesnek számít. Helyzetértékelésük nem reális, nem a valóságot, a valós folyamatokat látják, hanem egy sokszorosan felnagyított negatív képet. Mindezt ráadásul úgy, hogy mások – elismerő – véleménye sem számít. 1978-as felfedezésük óta a jelenséget több kutatás is igazolta már.

Dr. Pauline Rose Clance 1985-ben publikálta első könyvét ebben a témában Az imposztor jelenség címmel. Ugyanebben az évben Dr. Joan C. Harvey által kiadott könyv kiemeli, hogy a sikeres emberek 70%-a érezte már csalónak magát munkája során.

Gyakran ezek az emberek arról is beszámolnak, hogy a félelem, hogy nem jók vagy nem fognak megfelelni hajtja őket előre és emiatt dolgoznak sokkal keményebben. És bár a külvilág szakértőknek látja ezeket az embereket, belül csak arra tudnak fókuszálni mennyi mindent nem tudnak még, vagy mikor buknak le hiányos tudásuk miatt. 

A perfekcionistától a született zseniig

Az imposztor-szindróma általában olyan emberekre jellemző, akik intelligensek, szakterületükön és munkájukban jól teljesítők, szorgalmasak és tehetségesek. Közös tulajdonságuk, hogy meg vannak győződve arról, hogy alkalmatlanok a feladataikra, és mindössze a szerencsének köszönhetik az eredményeiket, negatívan reagálnak a kritikára, a pozitív és dicsérő szavakat pedig meg sem hallják. Munkában általában túlbiztosítják magukat, minden lehetséges kérdésre felkészülnek és ezáltal túlhajtják magukat.

Clance és Imes arra jutottak, hogy azoknál a nőknél, akiknek van testvérük vagy olyan tagja a családnak, aki az „okos/tehetséges” jelzőt kapta, nagyobb arányban jelentkezett később a megfelelési és bizonyítási kényszer arra vonatkozóan, hogy ők maguk is érnek valamit. Egy másik csoport pedig azoknak a nőknek a csoportja, akiket gyerekként a családjuk kiemelkedőnek tartott mindenben (intelligencia, személyiség, küllem, tehetség), és amikor elkezdtek szembesülni a világgal és hogy mégsem képesek mindenre -  elkezdtek küzdeni azért, hogy a családjaiknak bizonyítsák, hogy amit mondanak róluk az valós. Közben pedig saját magukat kérdőjelezik meg.

A 90-es években Clance és társai további vizsgálatokat folytattak a szindróma kialakulásának okait kutatva. Arra jutottak, hogy azoknál a gyermekeknél, akiknek a szülei bizonyos értékeket kiemelten kezeltek (pl. küllem vagy szociális képességek) de alul értékelték a tudást, felnőtt korra olyan én-meghatározás alakult ki, amibe nem fért bele a sikeresség értéke.

Carina Sonnak és Tony Towell (2001) brit egyetemisták körében végzett kutatások alapján kiderítették, hogy azok, akiknek a szülei inkább óvó és irányító szerepet töltöttek be magasabb pontot értek el az imposztor skálán. Tehát a túlóvó és aggodalmas szülők megvonják a felfedezés lehetőségét gyermekeiktől, akik így sikereket sem tudnak elérni, illetve a pozitív önértékelés élményét is elveszik ezáltal. A sikereket ezek a gyerekek a szülői bevonódás által élik meg és nem saját eredményüknek tekintik.

Dr. Birgit Spinath német imposztor-szindróma kutató szerint a szindróma kialakulás olyan negatív élményekre vezethető vissza, mint akár a teljesítménykényszer, ezzel párhuzamosan az elismerés hiányára.

„Én nem vagyok OK, mindenki más OK.” Gyakran az imposztor-szindrómában szenvedők arról számolnak be, hogy ők maguk alig érnek vagy tudnak valamit, míg a világot úgy látják, mint szakértőkkel teli világ, ahol nem csak ők tudják, hogy nincs helyük, de a többiek is látják az ő hiányosságaikat.

Mi az, ami előidézheti ezeket az érzéseket/gondolatokat?

• Olyan szituációk, amik az egyén számára újak, azonban szakértőként kell fellépniük benne
• Nagyon erős versenyhelyzet és versengő környezet
• Amikor az egyén az úttörő valamilyen témában (pl. családjában ő az első, aki egyetemet végez)

Azonban nem mindenki egyforma, és nem is mindenki egyformán éli meg az imposztor-szindrómát. Valerie Young imposztor-szindróma szakértő az alábbi kompetencia típusokat különíti el:

• a tökéletességre törekvők: csak ők képesek tökéletesen elvégezni egy-egy feladatot, semmit nem delegálnak, hiszen a megfogalmazott elvárások szinte már-már elérhetetlenek (számukra is). Mi lesz a vége? Szorongás, stressz, lehangoltság, depresszió.
• Wonder woman-ek: állandóan a 100%-ot nyújtják, fáradhatatlanok, illetve, ha fáradtak, akkor 110%-ot nyújtanak. Mi lesz a vége? Kimerültség és kiégés.
• a szakértők: képzésfüggők, gyűjtik a papírokat, a végzettségeket, bár úgy érzik, igazából minden kevés ahhoz, hogy megérdemelten kapjanak elismerést. Mi lesz a vége? Egyre kevesebb önbizalom és egyre alacsonyabb önértékelés.
• a született zsenik: tehetségük a keresztjük. Mert mindig könnyen tanultak, könnyedén teljesítették az elvárásokat – ha azonban valami egyszer csak több energiát vagy odafigyelést igényel, na akkor nagyon megijednek és visszavonulnak, megkérdőjelezve minden (korábbi) teljesítményüket. Mi lesz a vége? Szorongás, önmarcangolás, a hibák keresése.
• az individualista: akinek nem kell a segítség. Inkább belefullad a munkába, a támogatást durván és sértődötten visszautasítja. Mi lesz a vége? Betegség, általában.

Vége a csalásnak!

A jó hír ez esetben az, hogy az imposztor-szindrómát lehet kezelni. Az első lépés lesz sajnos a legnehezebb: meg kell tanulnod elfogadni, hogy a siker a tiéd.

A legnagyobb dicsőség nem az, hogy soha nem vallunk kudarcot, hanem hogy minden bukás után képesek vagyunk felemelkedni. (Nelson Mandela)

Először a gondolkodást kell megváltoztatni, attól változnak az érzelmek – ellenkező esetben elindul egy ördögi kör: egyre többet és keményebben dolgozol majd, és az elért sikereket ennek fogod tulajdonítani, nem pedig a tehetségednek és az értékeidnek. Ezért nagyon fontos, hogy szánj időt azon tevékenységekre is, amelyet szeretsz. Legyen az olvasás, túrázás vagy sport. Hidd el, Neked is szabad – és kell is – lazítanod! Mert pont így tudod megtanulni, hogy igenis élvezd annak az eredményét, amit elértél.

Nézzünk pár további apró, de biztos módszert, ami még segíthet:

• Nyugodtan osztd meg másokkal a problémáidat: nem kell szégyellni, hogy vannak negatív gondolataid.
• Fogadd el, hogy a kudarc hétköznapi, nincs olyan ember, akit ne hibázna. Fogadd el, hogy nem fogsz tudni minden feladatot tökéletesen megoldani. 80% is elég jó. Néha segít, ha nem a végeredményre, hanem a folyamatra gondolsz, és azt nézed, mi mindent tettél meg!
• El kell különíteni azt, amit érzel, attól, ami történt – érdemes hátralépni kettőt, és megpróbálni kicsit külső szemmel nézni egy-egy eredményt.
• Ne másokhoz hasonlítsd magad – saját értékeid, erényeid és hibáid vannak. Ezeket ismerd meg, és fogadd el.
• Ne halogass! Nem kell mindenben szakértőnek lenned ahhoz, hogy elkezdj egy adott feladatot, megpályázz egy pozíciót, vagy szimplán, hogy sikeres legyél.
• Határozd meg magadban mikor lesz egy feladat „elég jó”, mi az, amit el akarsz érni, mikor fogod tudni, hogy az adott feladatot teljesítetted. Majd olvasd át újra és ha nem realisztikusak az elvárásaid magaddal szemben, csökkentsd az elvárási szintet. Ez segíteni fog objektívebben ránézni saját teljesítményedre.
• Vezess sikernaplót! Időről időre írd le, miket értél már el, mi mindent tettél vagy tanultál meg. Írj le mindent, ami munkával és a magánéleteddel kapcsolatos, és emlékeztesd gyakran magad arra mennyi mindent elértél már eddig a pontig. És a lista csak bővül.. Ez olyan megerősítést fog adni, ami emeli majd az önértékelésed.
• és ami a legfontosabb, Szeresd önmagad!

A hősök sem győznek mindig. Néha veszítenek is, de harcolnak tovább, és mindig talpra állnak. Nem adják fel. Ezért lesznek hősök. (Cassandra Clare)

 Ne feledd:

Mindenki elesik. A lényeg az, hogy kelj fel, és menj tovább. (Hillary Clinton) 

Ha érdekel a téma, ajánlom megtekintésre Valerie Young: Thinking your way out of imposter syndrome című TED előadását is.

* A képekért köszönet a pixabaynek és pexels.com-nak.